Sokan találgatták már, hogy mi a politikai siker kulcsa napjaink Magyarországán, de a prioritási sor mindenkinél más és más. Vannak, akik szerint a nacionalista retorika a titok, mások úgy vélik, hogy a populizmus  a nyerő (mindig azt mondjuk, amit a többség hallani akar), megint mások pedig a vezérközpontú berendezkedésre esküsznek. Nos, talán ezek mind részesei a dolognak, de a legfontosabb nincs köztük, nevezetesen a közbeszéd tematizálásának elérése. Ez a kulcs és a nagy "titok". De mi is ennek a lényege?

A közbeszéd tematizálása kommunikációs szempontból azt jelenti, hogy egy adott érdekcsoport (többnyire párt, vagy kormányzat) egy bizonyos eseményt, összefüggést, jelenséget vagy tendenciát a közösség ügyének beállítva és a politikai ellenfél ellen felhasználva a közbeszéd tárgyává tesz, vagyis mediatizálva, rákényszeríti annak folyamatos napirenden tartását minden politikai szereplőre és a közvéleményre. Célja rendszerint hármas: a saját szavazóbázis megerősítése - összetartása, másodsorban a politikai ellenfelek gyengítése (tönkretétele), harmadsorban pedig a valódi és súlyos problémák háttérbe szorítása (az azokra irányuló figyelem gyors és azonnali elterelése).

Manipulációról van tehát szó, a társadalom megtévesztéséről, sőt félrevezetéséről, mégpedig önös érdekek mentén. Hozzátehetjük: vannak olyan politikai kultúrák, ahol mindig más politikai szereplő tudja elérni a közbeszéd tematizálását (és többnyire csak rövid időszakokra), míg más országokban mindig ugyanaz az erő (párt) és mindig ugyanazokkal a trükkökkel, ráadásul hosszú távon képes elérni ugyanezt. Az előbbi csoportba tartoznak a nyugati demokráciák (USA, Franciaország, Egyesült Királyság, Németország ... stb), míg az utóbbi csoportba a keleti autokráciákat sorolhatjuk (Oroszország, Magyarország, Törökország ... stb).

A sok felsorolt negatívumok dacára egy legális politikai eszközről van szó, melyhez minden politikai szereplő folyamodhat. Persze az éppen kormányon lévő erőnek sokkal könnyebb és egyszerűbb  a dolga, hiszen kezében tartja az állami bevételeket (adókat, költségvetést), a külső forrásokat (EU pénzek) és az állami tulajdonokat (állami cégek, épületek ... stb), illetve utasítási láncokat (közigazgatás); míg ezzel szemben egy-egy ellenzéki csoportnak csupán saját szervezete és bevétele áll rendelkezésére.

A közbeszéd tematizálásához viszont kell a média is, mint eszköz (legalábbis a nagyobbik része), kellenek ügyes média-szakemberek, jó tollú újságírók illetve kell politikai érzékenység is, mégpedig a legfelső szinten. Csak úgy lehet ugyanis sikeres a lakosság manipulálása, ha a feldobott témák relevánsak, van igazságtartalmuk és/vagy hatásosan reagálnak az ellenzék "magas labdáira".

Az ilyen típusú meggondolatlan (vagy nagyon is meggondolt) elszólások alkalmasak arra, hogy a politikai ellenfelek (jelen esetben a  Fidesz) felkapja és a közbeszéd tárgyává tegye (ahogyan ezt most éppen meg is teszi). Ugyanakkor a másik oldalon Bayer Zsolt zsidókat, cigányokat, liberálisokat gyűlölő (és mindenkit megbélyegző, [aki merészel NEM Fideszes lenni]) írásait az ellenzék soha nem volt képes a közbeszéd tárgyává tenni. Pedig volt olyan szövege is, mely a pápát gyalázta:

... ezzel vallásos, katolikus és istenfélő emberek millióit bántotta meg, ... ha értesültek volna róla, például úgy, hogy az ellenzék tematizálja vele a közbeszédet. Ez viszont nem jött nekik össze így Bayer gyűlölködései szabadon folynak azóta is (noha a patkányozásnál jóval durvább szövegeket is közzétett már pályafutása alatt).

A közbeszéd és közgondolkodás manipulálásához tehát hatalmas adag ügyesség és odafigyelés is kell, mert nem minden téma alkalmas arra, hogy felkapják és nem minden tálalás megfelelő a tömegek eléréséhez. Ebben pedig jelenleg csak egyetlen párt és politikai erő tud jeleskedni, a többieknek tanulniuk kell még a műfajt.

Összegezve: a politikai sikerhez Magyarországon a nacionalizmus, a populizmus és a vezér-központúság mellett nagyon is kell a közbeszéd sikeres tematizálásának képessége is, sőt talán kijelenthetjük: nagyjából ezen múlik minden. Most is és 2022 -ben is majd. (2019.05.01.23:41)

***

Alig 5 nappal a nemzetközi sajtószabadság napja előtt (melyet az ENSZ május 3-ra tett), érdemes áttekinteni ezt a meghatározást és megnézni, milyen is jelenleg a sajtószabadság helyzete a világ országaiban.

A sajtószabadság korunk egyik legtöbbet emlegetett fogalma, melyet rengetegen értelmeznek hibásan és használnak helytelenül. Nem azt jelenti ugyanis, hogy bárki, bármit megírhat a lapokban és on-line felületeken, hanem egy ennél jóval árnyaltabb politikai szabadságjogot. A lényege, hogy a hatalomtól teljesen függetlenül és szabadon működő (és létrejövő) sajtó-orgánumok, önállóan dönthetnek megjelenő tartalmaikról, melyek vonatkozásában nincs rajtuk politikai nyomás, így akár az aktuális hatalmat, kormány-pártot, kormányzatot, vagy államvezetést kritizáló írásaikat is szabadon publikálhatják. A sajtószabadság azonban jelenleg a Föld 200 országa közül, csupán a valódi demokráciákban biztosított. (Erről bővebben később még lesz szó.) Az itt következő térképen fekete színnel vannak jelölve azok az államok, melyekben a legkevésbé sem biztosított a a szabad sajtó és egyre világosabb színekkel jelölték azon országokat, ahol egyre jobb a helyzet ezen a területen.

 A történelemben a sajtószabadság a felvilágosodás (XVIII. század), az amerikai függetlenségi háború (1775-1783) és a nagy francia forradalom (1789-1799) eseményeinek, vívmányainak illetve elveinek folyományaként jelent meg a világ köztudatában. Nálunk, Magyarországon a reformkor (1830-1848) és főleg Kossuth hangsúlyozta ki először jelentőségét. A XX századra Európában valódi polgári szabadságjoggá vált, melyet a legtöbb ország az egyik legfontosabb demokratikus elemnek tekintett.

Ugyanakkor a század két nagy diktatórikus rendszere: a nácizmus és a kommunizmus felfüggesztették gyakorlását: a nácizmus 12 esztendőre (1933-1945), a kommunizmus pedig 73 évre (1917-1990). Adolf Hitler 1933-ban végeztette ki Fritz Gerlich újságírót (és történészt), aki az újságok hasábjain figyelmeztette volna a világot a nácizmus veszélyére, Sztálin pedig Alekszandr Szolzsenyicin írót ítéltette 11 év kényszermunkára és bizony nálunk is rombolt a két szélsőség: Horthy Miklós előbb Somogyi Bélát (1920), majd 1942-ben Rózsa Ferenc újságírókat végeztette ki, Rákosi viszont az egész hazai sajtót hallgattatta el hosszú évekre.

A sajtó a XX. század folyamán háborúknak és egész elnökségeknek vetett véget, elég a vietnámi háborúra gondolnunk (melynek befejezéséhez vezető tömegmozgalmakban meghatározó szerepe volt a harctéri újságíróknak - lásd Nick Ut fotóit) és elég Richard Nixon bukását felidéznünk, aki a sajtó által kirobbantott Watergate botrány után kényszerült lemondásra. (Máig az egyetlen amerikai elnök, aki egy botrány kapcsán bukott meg.)

Ugyanakkor tény, hogy ma a sajtó a világ 200 országának csak maximum felében működik teljesen szabadon (a poszt bevezetőjében leírt módon) viszont a szuverén államok másik felében "részben szabad" vagy pedig egyáltalán nem szabad a működése. Ha írásunk elején szereplő, Freedom House által készített térképet tanulmányozzuk, jól láthatjuk, hogy Észak-Amerika, Nyugat-Európa, Japán, Dél-Korea, Tajvan, Ausztrália és Dél-Afrika mellett csupán néhány ország büszkélkedhet korlátozások nélküli médiával. Viszont Afrika és Ázsia túlnyomó részén, így a nagyhatalomnak tekinthető Oroszországban és a jelenleg is kommunista "egy-párt rendszerben" működő Kínában messze nem biztosított az újságírás szabadsága.

Ha konkrét számokban szeretnénk látni a világ országait a sajtószabadság fényében, akkor a Press Freedom Index mutatója alapján felállított listán az első 12 ország a következő: Norvégia, Finnország, Svédország, Hollandia, Dánia, Svájc, Új-Zéland, Jamaica, Belgium, Costa Rica, Észtország, Portugália; az legutolsó 12 helyezett pedig, ahol 2018-ban a legrosszabb helyzetben volt a sajtószabadság: Türkmenisztán, Észak-Korea, Eritrea, Kína, Vietnám, Szudán, Szíria, Dzsibuti, Szaúd-Arábia, Laosz, Irán, Kuba. 

A fejlett nagyhatalmak a lista első negyedében szerepelnek: Németország (13.), Franciaország (32.), Egyesült Királyság (33.), USA (48.), viszont hazánk már csak a középmezőnyben kap helyet (87. hely), Oroszország pedig a sor végére szorul (149. hely).

Jól érzékelhető, hogy a jelenleg is kommunista berendezkedésű államok, az iszlamista országok és a diktatúrák a sajtó elnyomásában érdekeltek, míg a képviseleti demokráciák a fenntartását szorgalmazzák. Magyarázat: a szabadon működő sajtó visszaélésekre, kormányzati hibákra, rossz döntésekre, korrupcióra világithat rá, sőt olykor alternativákat mutat be és megszólaltatja a kisebbség hangját is. Mindez nyilván kényelmetlen egy diktatúra számára, de biztositja a tisztességes működést egy valódi demokráciában.

Alig 4-5 nappal a Nemzetközi sajtószabadság napja előtt ez az összefüggés a lehető legjobb figyelemfelhívás a téma fontosságára. [04.29.23:16]

***

A világtörténelemben mindig is ritkaságnak számítottak a hosszabb békés időszakok, amikor épp nem zajlottak véres háborúk, felkelések, polgárháborúk vagy más harcok. Már a százéves háború feldúlta a középkori Európát 1337 és 1453 között, amikor Anglia és Franciaország vívta élet-halál küzdelmét számtalan területen (de javarészt Franciaország határai között). Később következtek a reformáció utáni vallásháborúk (hugenotta harcok, angol-spanyol háború ... stb), a harminc éves háború német területeken 1618 és 1648 között, az oszmánok elleni harc, a különböző örökösödési háborúk a XVIII. század folyamán, illetve a napóleoni háborúk és végül a XX. század két nagy világháborúja: az I. és II. nagy világégés. A kezdeményezők minden esetben a hódítani akarók voltak.

Aztán eljött a XXI. század és a világ biztonságpolitikai képe megváltozott: a világbéke fenyegetői vagy nukleáris arzenáljukkal okoztak destabilizációt (lásd: Észak-Korea és Oroszország), vagy helyi riválisaik elpusztításával kezdték veszélybe sodorni Földünk biztonságát (pl. Irán) Felvetődik a kérdés: ma mely országok fenyegetik leginkább a világbékét?

Észak-Korea

A hazánknál alig nagyobb, viszont 25 millió lakosú ázsiai ország 1945 óta él kommunista diktatúrában, mégpedig a szintén kommunista Kína támogatásával és a Kim család uralma alatt. Jelenleg a dinasztia harmadik tagja vezeti Észak-Koreát: Kim Dzsongun, aki apjától, Kim Dzsongil -től "örökölte" hatalmát, aki meg az ő apjától Kim Ir Szen -től kapta. Napjainkban tehát már a harmadik generáció "uralkodik" teljhatalommal az észak-koreai nép felett.

Az ország komoly katonai erővel bír, a világ hadsereginek sorában az előkelő 18. helyet birtokolja. Ráadásul rakétakísérletei és atomprogramja révén a Föld 10 atomhatalmának is egyike. Észak-Korea és diktátora folyamatos fenyegetés a világbékére nézve, annak dacára, hogy 2018 áprilisában végre békét kötött Dél-Koreával.

Irán

A perzsa ország az iszlám vallás kisebb részét alkotó síita világ-közösségek vezetője és mint ilyen, a vallási megosztottság és ellenségeskedés kulcstényezője is. Fő riválisa a szunnita muszlimok élén álló Szaúd-Arábia, mellyel hosszú évtizedek óta rivalizál. Irán legfőbb ellensége azonban a zsidó állam, Izrael, melyet ugyancsak évtizedek óta fenyeget katonai csapással. A két konfliktus mellett érdekesség, hogy Irán teokratikus, azaz vallási köztársaság, hiszen az 1979-es iráni forradalom óta a vallási és világi vezetés egyetlen kézbe összpontosul. Ez a kéz ma Ali Hámenei ajatollahé.

Irán komoly atomprogramot valósít meg orosz segítséggel, bár egyelőre nincs perdöntő bizonyíték arra, hogy atomfegyverrel is rendelkezne. Az elemzők többsége szerint azonban a perzsa állam ma a 10. atomhatalom. Külpolitikája, vallási szerepe, agresszivitása és nukleáris programja miatt, ma Irán a világbéke második legnagyobb veszélyeztetője.

Pakisztán

India 1947 -es önállóvá válásával kialakult muszlim ország, a kezdetektől folyamatos viszályban áll szomszédaival, melyekkel több háborút is megvívott már. Legfőbb ellenfele India, mellyel fegyverkezési versenyt folytat és állandó harcot vív Kasmír tartományért. A viszálykodás során mind India, mind Pakisztán atomhatalommá vált. Később a pakisztáni államvezetés az afganisztáni Tálib mozgalom titkos támogatója lett, mellyel növelte a térségben a destabilitást.

Jelenleg Pakisztán a világ 17. katonai nagyhatalma és 182 millió muszlim országa. Mind kiszámíthatatlan külpolitikája, mind szomszédaihoz fűződő ingatag viszonya, mind atomhatalmi státusza a békét fenyegető országok közé helyezik.

Törökország

A diktatúrában működő, Recep Tayyip Erdogan korlátlan hatalmát nyögő, 82 milliós Törökország a világ jelenlegi kilencedik katonai nagyhatalma. Napjainkban háborús konfliktusban áll Szíriával és a határai mentén élő kurdokkal (sőt a saját országa területén élő 16 milliós kurd kisebbséggel is). Komoly viszály köti nyugati szomszédjához Görögországhoz, mellyel sok évtizedes területvitái vannak és Oroszországhoz fűződő kapcsolata is ingatag (hol baráti, hol ellenséges). Külön problémát jelent Törökországgal kapcsolatban, hogy bár elvileg NATO tag, valójában teljesen önálló külpolitikát folytat, melyet semmilyen szinten nem egyeztet katonai szövetségeseivel.

Napjainkban Törökország nagyhatalomként viselkedik, vezető szerepre törekedve mind a Közel-Keleten, mind az egész muszlim világban. Expanzív külpolitikája, nagyhatalmi törekvései, diktatórikus vezetése és szomszédaihoz fűződő viszonya miatt Törökország ma a negyedik számú, világbékét leginkább fenyegetőállam.

Líbia

A napjainkra teljes káoszban élő Észak-afrikai ország 2014-ben szó szerint kettéhasadt: egy keleti és egy nyugati országrészre. Mindkét terület saját kormánnyal és hadsereggel rendelkezik, az egyik központja (nyugaton) Tripoli, a másiké pedig (keleten) Tobruk. Nemzetközi elismerést azonban, csak a Tripoliban működő kormány kap, a tobruki ellenkormány és az azt szolgáló Halifa Haftar tábornok mögött csak bizonyos arab államok állnak. Az elmúlt években újabb hatalmi csoportok is megjelentek, amivel a líbiai helyzet tovább bonyolódott. A legnagyobb veszélyt az Iszlám Állam líbiai megerősödése hordozza és annak lehetősége, hogy a líbiai polgárháború exkalálódva, egész Észak-Afrikát destabilizálhatja.

Az elkövetkező hónapokban (és évben) Líbia ügyével muszáj foglalkoznia a nemzetközi szervezeteknek is, különben egy humanitárius katasztrófa is bekövetkezhet az egymilliós Tripoliban.

Afganisztán

A rendkívül heterogén etnikai képet mutató, hatalmas hegyekkel teli Közép-ázsiai muszlim országban 1996 óta diktál az iszlamista Tálib Mozgalom, mely ellen a 2001-es WTC tornyok elleni merényletek után az USA indított támadást 2001 október 7-én (Operation Enduring Freedom). A harc 2010-ben érte el csúcspontját, amikor 100 ezerre nőtt a NATO kötelékében ott harcoló katonák száma. Azóta viszont csökkentették a nyugati haderő nagyságát, sőt Donald Trump ígéretet tett arra is, 2020 nyarára kivonnak minden amerikait az országból.

Ugyanakkor Afganisztán nagy részében továbbra is a tálibok diktálnak, a nyugat-barát afgán kormány csak Afganisztán 36% -át tudja tartósan az ellenőrzése alatt tartani. Ha az amerikaiak kivonulnak, akkor újra a tálibok kezére kerül az egész ország és félő, hogy a nemzetközi terrorizmus újra megjelenik Afganisztánban, ahol kiváló kiképző-területet kapnak majd a tálib kormányzattól arra, hogy onnan kiindulva támadják a nyugati társadalmakat.

Kína

A napjainkra a világgazdaság élvonalába kerülő Kína, sajátos hibrid-rendszerben működik: azaz politikailag egypárti kommunista diktatúraként (melyben nincsenek szabad választások és Hszi Csin-ping élethosszig lehet államfő), viszont gazdaságilag nyugati típusú plurális szisztémában. Azaz kommunizmus plusz piacgazdaság együttes ambivalenciája jellemzi. Ez önmagában még nem teszi a világbékére veszélyes országgá, viszont a Dél-Kínai tengeren zajló terjeszkedése már igen. A kínai államvezetés ugyanis mesterséges szigetek létrehozásával tolja ki tengeri határait, melyeken aztán katonai reptereket és kikötőket is létesít.

A Dél-kínai tengeri konfliktus ma a világ "lőporos hordójává" tette a területet, ahol Kína terjeszkedése miatt ma több ország került egymással élénk konfliktusba és sodródott a háború szélére: így a Fülöp-szigetek, Tajvan, Vietnám, Malajzia és az Egyesült Államok.

Oroszország

A Vlagyimir Putyin vezette Oroszország a világ második legjelentősebb katonai nagyhatalma és a Föld legnagyobb atom-arzenáljának birtokosa. Oroszország ezt a bizonyos erőfölényt évek óta nagyhatalmi politikájának szolgálatába állítja és eszközként használja olyan lépéseinek elismertetéséhez, mint a Krím félsziget 2014-es megszállása, vagy 2015 óta zajló szíriai beavatkozása. A putyini külpolitika így több elemében is veszélyezteti a világbékét, az említettek mellett például a kiber-hadviseléssel, a Baltikum fenyegetésével és a sorozatos, szándékos határsértésekkel (például az Egyesült Királyság tekintetében).

Nyolc ország, nyolc veszélyes övezet, melyekben a helyi kormányzat politikája komoly fenyegetést jelent a környező államokra, sőt néhány esetben az egész világra nézve. [04.24.17.50]

***

Nagyon nem könnyű meghatározni, hogy milyen képességekkel, készségekkel, műveltséggel és tudással nevezhetünk valaki "okosnak". Egyáltalán mérhető az ilyesmi? Akinek magas az IQ -ja, azaz intelligencia hányadosa az már okos? Vagy inkább a megszerzett tudás számít? Aki fejből mond Ady verseket és kívülről tudja történelmünk évszámait, vagy épp a fizika és kémia törvényeit (szóról szóra), esetleg a jogszabályok szövegeit, az már "okos"? 

Az okosságot a legtöbben az IQ -val azonosítják, noha értelmi képességeink ennél sokkal tágabb kategóriában határozhatóak meg. A megszerzett lexikális tudás, a képesség a tudás megszerzésére és a problémamegoldás (együtt: IQ) kiegészülve az úgynevezett érzelmi intelligenciával (azaz EQ, vagyis Emotional Quotient) együttesen határozzák meg szellemi képességeinket.

Az EQ elsősorban mások érzelmeinek megértését, dekódolását, felismerését (bizonyos mértékig befolyásolását) jelenti. Segít bennünket abban, hogy beilleszkedjünk az emberi közösségekbe, hogy boldogok tudjunk lenni, hogy értékes kapcsolataink legyenek, hogy tartalmas életet éljünk, illetve alkalmassá tehet bennünket arra is, hogy bizonyos pályákon boldogulni tudjunk. (Sokak szerint a bölcsességet is az EQ -nak köszönhetjük.) Mérése nagyon nehéz és egyelőre nem egységesen numerizálható. Sajnálatos módon az EQ kevésbé ismert viszonyszám, jelentőségét tekintve alábecsült tényező, a szellemi kapacitás tekintetében ritkán megemlített faktor. Az angolszász országokban jobban ismerik, nálunk ritkán szerepel a médiában. (Előző posztunk a magyar újságírásról szólt, melynek pro és kontra megítélése összefügg ezzel a témával is.)

Az IQ gondolkodási sebességünket mutatja meg, illetve az érzékelés, észlelés, figyelem, emlékezés, képzelet, tanulás és probléma-megoldás szintjét jelzi, numerikus indikátorként. Könnyen és jól mérhető, mégpedig IQ-tesztek segítségével, melyek úgy vannak kialakítva, hogy a 100 pont körüli tartomány (+/- 15) az emberek 68% -a esetében legyen a jellemző.

A műveltség az életünk során addig a pillanatig megszerzett tudás illetve ismeret-mennyiség volumenéről és széleskörűségéről árulkodik. A magas műveltség felöleli a zene, a humán-tudományok (történelem, irodalom), a művészetek, a reál-tudományok (pl. matematika, mérnöki tudományok), a természetismeret (természettudományok) egészét, sőt kiterjed a világ aktuális ismeretére és a jelen folyamataira is. Informatikai nyelven szólva: az IQ a processzor, a műveltség a winchester, az EQ pedig a periféria. (Vagy: értelem, érzelem, tudás.) Mindhárom fontos az életben. 

Ugyanakkor a három szellemi indikátor közül bármelyik magas szintje is elegendő ahhoz, hogy "okosnak" gondoljanak bennünket mások és annak képzeljük mi is magunkat. Vannak egyetemi professzorok teljesen átlagos IQ -val de akkora tudástárral (műveltséggel, megszerzett tudással), hogy az lexikonok sokaságával is felér. A másik végleten: vannak hétköznapi életet élő mesteremberek, szakmunkások zéró műveltséggel, de messze zseni kategóriába eső (130 feletti) IQ -val. És végül vannak különleges feladatokat ellátó, átlagos IQ-jú és műveltségű pszichiáterek, pszichológusok, mentálhigiénés szakemberek, lelkisegély-szolgálatosok, egyházi emberek ... stb, akik szokatlanul magas EQ -val megáldva emberek százait, ezreit mentik meg a lelki összeomlástól (nap, mint nap). 

Az emberek 68% -az IQ teszteken a 100 pontot, vagy ehhez képest +/- 15 pontot szerez és csak alig több, mint 2% tud 130 feletti eredményt produkálni

Az IQ lehet nagyon magas olyanoknál is, akik soha egyetlen könyvet nem vettek kezükbe, fogalmuk sincs arról, hogy ki volt Kossuth Lajos, mi az, hogy vers, mi Franciaország fővárosa, vagy ki írta a Rómeó és Júliát. (A néha emlegetett példa: egy egész életét barlangban töltő, de írni-olvasni tudó vadember is képes lehet 140-es IQ -ra.) Ugyanakkor lehet valakinek határtalanul magas műveltsége is, miközben képtelen a legalapvetőbb probléma megoldására, három szám fejben összeadására, vagy egy motor működési elvének kitalálására. 

Magas IQ -val szinte mindent elérhetünk az életben, viszont rengeteg pályán nem érvényesülhetünk és rengeteg kapcsolatunk tekintetében "becsődölhetünk" (boldogtalanságba merülve), ha ehhez nem társul megfelelő EQ. Nem beszélve arról, hogy tartalmatlan és üres élet várhat ránk (egy számítógép hidegségével) ha műveletlenségben ragadunk. A "kis számít okosnak" kérdésre tehát nehezebb a válasz, mint elsőre tűnik. A jó megközelítés alighanem az, ha mindhárom említett tényező (vagy adottság) magas szinten van meg bennünk és egész életünkben arra törekszünk, hogy ezeket fejlesszük. Még így is kimarad egy negyedik faktor, a legkevésbé mérhető, vagy meghatározható szempont: a belső béke és harmónia megszerzésének képessége. Lehet, hogy EZ a legfontosabb? :-)

***

Valaha úgy gondoltam: az újságírás a legszebb hivatás, hisz egyszerre művészet, önmegvalósítás, kutatómunka és véleményformáló elhivatottság is, mégpedig felelősségteljes kivitelben, nagy adag kreativitással. Fiatalon rengeteg jó cikket olvastam a legjobbaktól, majd az egyetemet elvégezve már kritikusabb szemmel egyre kevesebb írásra tudtam azt mondani, hogy "színvonalas munka". (Közben belekóstoltam magam is kicsit az újságírásba.) Aztán következett környezetemben (és egész Magyarországon) az elmúlt 10-15 év általános szellemi devalvációja és a jó cikkek gyakorisága minimálisra zuhant. A hazai újságírás egyértelmű válságba került. Ekkor én már nem foglalkoztam újságírással, legfeljebb on-line formában (és nem főállásban), de érdeklődve figyeltem továbbra is a pálya változásait. Sajnos elszomorító összkép bontakozott ki.

Kérdezhetnénk: mi a baj? Miért írnak gyengébb produktumokat a magyar zsurnaliszták? Elgondolkodtató a helyzet, mert nem könnyű válaszolni. Az biztos, hogy a politika begyűrűzése a média területére és a hatalom befolyásolási szándéka a sajtótermékekre nem tesz jót a szabad és független újságírásnak. Ezen a ponton érdemes megállnunk egy pillanatra. Felvetődik ugyanis a kérdés: milyennek kell(ene) lennie a jó újságírásnak és a jó cikkeknek? Ha fontosság szerint keressük a választ, az újságiró publicisztikája (12 pontba foglalva) legyen

• független (hatalomtól, pártoktól, politikai és érdek csoportoktól)
• tényszerű
• objektív
• alapos
• közérthető
• hiteles
• mértékletes
• korrekt
• logikusan felépített
• választékos szóhasználatú
• érdekesen megírt
• egyedi stílusú

Ha egy cikk az első pontot sem teljesíti, nem beszélhetünk újságírásról, maximum propagandáról. Az pedig teljesen más "műfaj" (és gyakorlatilag semmi köze a valódi újságíráshoz). Ha az említett pontok megvalósulnak, még mindig nem garantált a magas nívó, de az már az igényes újságírás területe. Hogy mitől lesz igazán színvonalas egy publicisztika? Attól a bizonyos plusztól, amit sokan próbáltak már megfogalmazni, de igazán csak keveseknek sikerült. 

Fontosabb kérdés azonban, hogy napjaink írásai -- kevés kivételtől eltekintve -- miért nem nívósak, értékesek vagy igényesek? Nos, a cikkek fele (a nyomtatott és az on-line sajtóban egyaránt) elbukik már a legelső pontnál, azaz egyszerű propagandát közvetít. Az írások második fele pedig a 11 további pont nagy részében problémás. Sok publicisztika képtelen tényszerű és objektív maradni, kevés az alapos munka és rengeteg baj van a közérthetőséggel, hitelességgel, mértékletességgel is. (Utóbbi az újságíró felesleges indulatoktól és patetikusságtól mentes írásmódját jelenti.) Ami az úgynevezett "korrektséget" illeti, az leginkább a forrásokra vonatkozik: tényleg azt mondta? tényleg pontosan úgy hangzott el? valóban úgy zajlottak az események? ... stb, stb. A logikus felépítettség ritka kincs, a cikkek néhány százalékára jellemző csupán. Az egyedi stílus pedig ma már csak a legjobbak sajátja. (A korrektség és hitelesség egyébként azért külön pontok, mert míg az utóbbi az események, hírek hű leírását jelenti, az utóbbiba beleértendő az is, hogy egy-egy nyilatkozatot vagy riportalany által elmondott információt pontosan olyan módon közlünk, ahogyan azt az illető elmondta.)

Hogy hová tart a magyar újságírás? Sajnos nem tudni. Jelenleg csak szigetszerűen előforduló szerkesztőségekben zajlik érdemi munka (jó, ha egy tucat helyen az egész országban) plusz egyszemélyes médiumoknál, blogok, közírók, magánoldalak hasábjain.  Noha az Eurostat adatai szerint hazánkban 12 900 újságíró, szerkesztő, riporter és operatőr dolgozik, csak néhány százalékuk tesz le rendszeresen minőségi írásokat a főszerkesztők virtuális asztalára. 

Pedig valaha Magyarország a kiemelkedő írótehetségek országa volt. Réges-régen, mintegy 178 éve, Kossuth Lajos a Pesti Hírlap hasábjain írta szellemes, gyújtó hangú vezércikkeit 1841 és 1843 között. Munkáját Szalay László folytatta. Néhány évtizeddel később, 1883-ban egy magyar fiatalember forradalmasította az amerikai újságírást, amikor a New York World nevű, addig jelentéktelen lapot a világ egyik legolvasottabb újságjává tette (10 év alatt 15 ezerről 600 ezerre nőtt a lap példányszáma). A fiatalembert (aki egyébként Makón született) Pulitzer Józsefnek hívták. (Hozzátéve: életútja nem elsősorban a minőségi újságírás, mint inkább a jövedelmező újságírás tanpéldája.) Mindenesetre ő pénzéből létesült a világ első és azóta is élenjáró újságíró iskolája, a Columbia University Graduate School of Journalism. Magyarországon a századfordulón következtek a nagy nyugatos írók, Ady Endrével az élen, akik munkásságukkal valóban maradandót alkottak.

Sokkal később, 1989-ben jött létre a Joseph Pulitzer emlékdíj, mellyel olyan kiváló szakembereket díjaztak, mint Javorniczky István, Kepes András, Martin József, Rangos Katalin, Kovács Zoltán (ÉS) vagy Tóta W Árpád (Hvg). [legendás újságírók] Ugyancsak a legjobbak kaphatták meg 1990-től kezdődően a Táncsics Mihály-díjat és a Kossuth-díjat, így például Vitray Tamás és Horváth Zoltán. [minőségi újságírás - Winfried Schulz]

Napjainkban sajnos csökken a "kereslet" a minőségi újságcikkek iránt. Nagy kérdés viszont, hogy valódi elértéktelenedés tanúi vagyunk e, vagy átmeneti stagnálás csupán az, ami történik? 

***